Második nap

Reaktor sziget

Másnap reggel fél nyolckor keltünk majd felöltöztünk és elfogyasztottuk a reggelinket az ügynökségen. A kaja két részből állt: Az első a párolt zöldség hússal ( ugyan az a hús ami tegnap is volt). A másik egy csirkecomb egy hatalmas adag túlfőtt, ízetlen rizzsel. Fél órával később már észak fele haladtunk.

Az első pár óra a napból a reaktorok megtekintésére volt szentelve. A csernobili atomerőmű 6 reaktorból áll, ebből 2 befejezetlen. Az 5-6-os reaktor egy mesterséges szigeten van az erőműtől keletre.

Egy tucat elhagyatott daru volt a reaktorok körül, melyek piros színükkel olyan ellentmondásosan állnak az érintetlen természetben. Megálltunk a reaktoroktól egy olyan távolságban, ahonnan jó felvételeket készíthettünk a reaktorok óriási betonkéményeiről és a sziget keleti részeiről. Közben találkoztunk két őrrel és kutyájukkal akik kötelességtudóan ugattank ránk mint "betolakodókra".

A legnagyobb szomorúság az volt az egész túrában, hogy az 5-6-os reaktorokat nem nézhettük meg közelebbről, pedig láttunk olyan képeket az interneten, ahol az emberek fotozkódtak a reaktorok közvetlen közelében. Helyette megállás nélkül a 4-es számú reaktor szarkofágja felé vettük az irányt. A bejárati rész nagyon gondozott volt, virágok, zöldellő fű és a mentés áldozatainak emlékműve fogadott minket, amely nagyon mesterségesnek tűnt a pusztuló szarkofág mellett.

Az erőmű környéke meglepően élettel teli volt. A baleset után a 3 ép reaktor még 2000-ig üzemeltek. Azóta lassan bontani kezdték a reaktorokat, ez várhatóan 2020-ig fog tartani. Emiatt van az, hogy még egy csomó erőműmunkás dolgozik még Csernobilban, ezért is kevésbé hívható ez a hely elhagyatottnak.

Kevéssel, ahogy megérkeztünk az erőműhöz, egy tele busznyi hivatalnok és riporter állt meg, akik a belügyminisztérium delegációjához tartoztak. Láttunk egy pár kemény kalapos embert, kezet fogtunk párukkal, majd továbbindultunk Pripjaty felé.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A pripjatyi kórház

A napunk hátralévő részét észak-kelet Pripjatyban töltöttük. Az öreg pripjatyi kórház volt a legnagyobb és legemlítésreméltóbb hely utunk során. Az épület 5 óriási részből áll, 6 emelet magasak és egymással össze vannak kapcsolva. Az épület alaprajza téglalap alakú volt és egy nagy folyosóból nyílott az összes szoba egészen a folyosó végéig a két végében bástyaszerűen egy-egy lépcsőházzal. Az épület közepe nyitott volt, amely recepció és egy közös szoba lehetett valamikor. Az összes szoba tele volt gyógyászati eszközökkel: ágyakkal, éjjeli szekrényekkel és gyógyszeres üvegcsékkel.

Elhagyatott kórházakat, iskolákat, hivatalokat látogatni teljesen más mint elhagyatott gyárakat. Míg a gyárak alaprajza óriási és szabálytalan, az iskolák és kórházak alaprajza hasonló minden emeleten. Ha van egy kis különbség az emeletek között, akkor az az, hogy más a színe a folyosónak vagy az egyik emeleten a folyosó tiszta, míg felette elárasztott vagy leégett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A többi iskola

Két órával a kórházas barangolás után visszamentem az kisbuszhoz, ahol InterInformos kollégánk várt ránk, miközben kézi játékkonzolon játszott. A kórháznál találtam igen radioaktív saras mohatelepet, majd később Yurij is igazolta felfedezésemet a Geiger számlálójával. Yurij felajánlotta, hogy elvisz minket az 1-es számú iskolához, ami a kórzás másik végénél található.

Az 1-es számú iskola két rész fele volt esve: az nyugati szárny az elemke áldozatává vált és egy nagy kupac törmelékké vált az épület néhány éve. Ez azt jelentette, hogy az ép részlegben nagyon óvatosan kellett közlekednünk és oda kellett figyelnünk hová lépünk a padlón.

Az épületbe az óriási ebédlőn keresztül jutottunk be majd a főbejárati hallba értünk. Régi poszterek és tájékoztatók hevertek a falon. A hoszsú folyosó ruhásszekrényekkel volt tele, melyek tele voltak gyerek méretű gázmaszkokkal. Ahogy René és Laura athaladt a folyosón halottuk, hogy egy darabka fal éppen leesett és nemsokkal később mégegy. Nem egy biztonságos hely...

Kommunista sportok, művészet és ipar

Elindultam egy másik részleg felé az iskolában, ahol megtaláltam a tornatermet, amely tele volt leengedett labdákkal. Kimentem az ajtón, áthaladtam az iskola udvarán, majd egy új épületbe értem és elkezdtem felfedezni az épület felsőbb emeleteit. Átmentem egy pár olyan osztálytermen, aminek a képeit már láttam a Robert Polidori féle " Zone of Exclusion" fotóskönyvben. Néhány helység padlója tele volt könyvekkel, így alig lehetett bejutni azokba.

Láttam egy igen szomorú részletet is itt, mégpedig, egykori diákok igazolványképeit kiragasztva. Némelyik kép már le volt esve róla.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az üvegház

Amíg a csapat még az iskolában volt én körbejártam az egészet. Az iskolával szmben találtam egy kis üvegépületet, ami valószínűleg az iskola melegháza lehetett. Elhatároztam, hogy bemegyek, de átmenni nem tudtam rajta az össze-vissza nőtt növényektől.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Pripjatyi kikötő

Miután meglátogattuk, az iskolát, elhatároztam, hogy felfedezem a kikötőt keleten. A kikötő igen csodálatos hely lehetett 1986 előtt. A kikötő a Pripjaty folyó mellett van. Volt egy kavézó is melynek kerek teraszára egy széles lépcső vezetett fel. A városba vezető utat a kávézó és egy V alakú oszlop fogta közre. Egy buszmegálló és jegyiroda lehetett még annak idején a városkaputól jobbra. 

A megfagyott csoda

A dokk körül jobban nőttek a növények és a sugárzás is magasabb volt itt. A Geiger számlálóm azt éreztette velem, hogy le ne üljek a lépcsőre, mert a sugárzás ugyan olyan mértékű itt mint a szabadisős parkban (4 uSv/óra) .  Azomban a látvány a dokkról lélegzetelállító volt. A folyó még be volt fagyva és úgy nyújtózott végig a folyón, mint egy jégmező. A távolban megláttam egy piros összerogyott faházat ami félig belecsúszott a folyóba, majd megakadt mint egy zátonyra futott gőzhajó. Északon a folyó egy öbölbe áramlott, amit annak idején strandként használtak. Bár lépéssel feljebb mentem a lépcsőn. A folyó másik oldalán láttam egy nagy füves területet, az már Belarúszia volt. Minden olyan békés volt.

Besétáltam a kávézóba ( annak idején rengeteg vendéget fogadhatott, amiről a teraszon lévő sok sörös üveg tanúskodott). A kávézó óriási ablaka színes üvegekkel volt kirakva. Miközben filmezgettem és fényképeztem, felvettem ahogy az üvegek csörömpölnek a szélben.

Egy lejebbi szinten találtam egy bőrfotelt amit teljesen körbenőtt a moha. Ebből a szobából láttam egy madárrajt ami elszállt a dokkok felett majd a város központja felé repültek tovább. Olvastam, hogy amióta lakatlan a terület, az állat és növényvilág burjánzik a környéken, de eddig ezek a madarak voltak az egyetlen állatok, amiket utam során láttam eddig. Se egy madár, se egy bogár, se egy pókháló...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zene és tükrök

Ahogy elhagytuk a kikötőt a mozi és színház felé vettünk az irányt. Ezekkel szembe lehettett egy kis gyülekező tér szökőkúttal, amiből mostanra már csak egy pár darab sárga fűvel benőtt betonlap emlékeztet. A mozi oldalán volt egy piros-kék mozaikokból kirakott szovjet kép. Sajnos nagyon kicsi volt a fény a moziban, így nem tudtam jó képeket csinálni a vetítőszobáról sem ( Beat szerencsére tudott egy jót csinálni, bár nem tudom meddig kellet exponálnia, hogy ilyen jóra sikerüljön...). A mozinál volt az a hely ahol a legkisebb sugárzást mértem utam során ( 0,1uSv/óra, ami kisebb az nappalimban lévőnél is).

A mozi háta mögött volt a színház, aminek ugyan csak óriási bejárata volt. Ez egy két épületből álló építmény volt, benne nem szokásos számú helységgel benne. Az épület magába foglalt még egy kávézót vagy éttermet is. Később rájöttünk, hogy zeneiskolának is ezt az épületet használhatták. A földszinten volt egy közepes méretű színpad - nem volt akkora mint a Művelődési házban - de a közepén állt egy zongora is. Odasétáltam a zongorához, és találtam négy billenytyűt, ami még működött is, nem sok, de ahhoz éppen elég, hogy egy rémisztő hangfelvételt tudjak velük készíteni. Volt még egy másik koszos, fehér zongora is a második emeleten .

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az utolsó épület északkeleten, amit Pripjatyban meglátogattunk az a közösségi ház volt, amely egy két épületből álló komplexum. A legfelső emeleten volt egy szoba ami tele volt törött tükrökkel. Az egyik fiókban találtam egy pár karácsonyi dekorációt is - amit valószínűleg még 1985 decemberében is használtak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tűzoltóság és a laktanya

Beat és én tartottunk egy kis szünetet a kisbusznál. Majd felhívtuk Renét és Laurát, hogy hol vannak, mire ők azt válaszolták, hogy még mindig Pripjaty tetőin mászkálnak, ezért megkértük Yuriyt, hogy vigyen el bennünket az észak nyugati tűzoltósághoz egy fél órára. A tűzoltóállomáson semmi különös nem volt - egy nagy üres garázs ahol a tűzoltóautók álltak és egy pár közös helyiség ( az egyik tele volt könnyűitalos üvegekkel)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az út másik oldalán volt egy izgalmasabb dolog is, a katonaság. Pripjaty örög katonai állomása tele autókkal, buszokkal, teherautókkal és egy kis tankkal. Voltak még járművek a laktanya tetején, de elképzelésem volt arról, hogy hogyan tették fel azokat oda. Egy kicsit meg voltam ijedve, hogy magas lesz a sugárzás, mert a fém dolgok magukhoz vonzzák a radioaktív részecskéket, de nem. Ez azt jelenti, hogy ezeket nem használták a mentés során, mert azokat a járműveket egy külön roncstelepre vitték a városon kívülre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szivárvány vége

A kis rövid kitérő után ideje volt, hogy távozzunk. 5 óra volt. Felvettük Laurát és Renét, akik eltévedtek, végül megtalálták a főutcát és visszaindultunk Csernobilba. Az utolsó hely, amit még megnéztünk a kutató állomásra visszaérkezés előtt a hajógyári sziget volt Csernobiltól északra. A rozsdás hajók csodálatosak voltak a naplementében. Nehéz volt olyan helyet találnom, ahol anélkül lefotózhattam volna a hajókat, hogy egy faág bele nem lógott volna a képbe.

 

 

 

 

 

 

 

 

Az állomáson kiegyenlítettük a számlánkat, majd Yuriy mutatott egy pár sugártérképet a falon. Majd elköszöntünk tőle és Tanyától.

Szennyezettségi ellenőrzés

A saját Geiger számlálóm a következőket mutatta: A teljes sugárdózis az első napon 3,21uSv/óra volt a másodikon 1,9 azaz összesen 5,11uSv/óra. Ez a dózis egyenértékű egy röntgenfelvétel sugárdózisának felével. Ennyi sugárzász kapunk a kozmoszból is ha repülővel utazunk. Természetesen ez csak a Gamma sugárzás, nem tudjuk miket lélegeztünk be, amikor a Pripjatyban első nap elhaladó kamionok elmentek mellettünk.

Emlékek

8 óra körül volt mire visszaérkeztünk az apartmanunkba. Levettük a piszkos ruháinkat, ledobtuk a cipőket, alaposan lezuhanyoztunk, szereztünk egy kis olasz kaját, majd az este hátralevő részét egy kijevi élőzenés szórakozóhelyen töltöttük egy üveg hazai Riga Balzamas mellett. Reggel 5 óra volt mire végül ágyba kerültünk.

Tehát véget ért a Csernobili és Pripjatyi kirándulás. Láttam már egy pár érdekes helyet azalatt a 7 év során amióta a városokat járom: Elhagyatott pszichiátria, félig leégett iskola, katedrális ami egy sörfőzőre hasonlított, de semmi sem állt hozzá közelebb mint Pripjaty. Egy kitelepített város melyben egykor 50 000 lakos mondhatta ott szovjetnek állampolgárnak magát. Még mindig álmodok ezekről a helyekről, a Geiger számláló pityegéséről, a gyerekek képeiről az iskolában, és a mai napig tartó sugárzásról.

A túra után René azt mondta nekem, hogy úgy nézek ki mint aki megtalálta a kincset a szivárvány végénél. Talán így volt. Talán egy nap visszamegyek még, de akkor már oroszul is fogok tudni beszélni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://cnpp.blog.hu/api/trackback/id/tr551444572
süti beállítások módosítása